CIGÁNYSÁGRÓL

A MAGYARORSZÁGI CIGÁNYOK TÖRTÉNETE

Elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a cigányok története annyiban különös történelem, amennyiben e népcsoport nem rendelkezvén írásbeliséggel, nem hagyott maga után írott forrásokat, a múltja tehát csakis a mindenkori környezete által létrehozott dokumentumok alapján rekonstruálható. Az így feltárt múltat némelyek újabban "külső történet" címkével illetik és szembeállítják egyfajta "belső történettel", amelynek forrása a hagyomány, az analógia, a nyelv stb.

Nem vitatva e források értékét a történeti kutatásokban, mégis le kell szögeznünk, hogy a történeti múlt elsősorban az egykorú írott források alapján rekonstruálható, még akkor is, ha a cigányokra vonatkozó dokumentumok főleg a környezettel való konfliktusok "termékei", tehát eléggé egyoldalúak.


A feudalizmus kora

A cigányok első csoportjai a XV. században jelennek meg Magyarországon. Betelepedésük a XVI. század közepétől válik mind nagyobb arányúvá: a hagyományos felfogás szerint a török hadak elől menekülve vagy azokat követve jelentek meg tömegesen az országban.

A három részre szakadt Magyarország egyes területein különböző körülmények között éltek csoportjaik. A hódoltsági településeken, főleg a nagyobb gazdasági potenciállal rendelkező szultáni városokban jelentősen megnőtt a számuk: Budán például szinte külön városrészt laktak. Az ilyen helyeken elsősorban kereskedéssel foglalkoztak. Az önálló erdélyi fejedelemség, valamint a hozzá tartozó Partium területén ugyancsak magas lehetett a cigányok száma. A királyi Magyarország cigányairól más képet festenek a források. Ebben az országrészben többé-kevésbé megtelepedett cigányok nem annyira a városokban, mint inkább a várak környékén tűnnek fel.

A török kiűzését, illetve a Rákóczi-szabadságharcot követően és a Habsburg uralkodók felvilágosult abszolutista politikájának köszönhetően a magyarországi cigányok XVIII. századi története tulajdonképpen nem egyéb, mint a szabályozásukra irányuló kísérletek históriája. A szabályozás célja a vándorló cigányok letelepítése volt. Jóllehet már III. Károly király 1724. évi híres rendelete is ezt célozza, a szabályozás igazi munkája Mária Terézia uralkodása alatt kezdődött. Ennek főbb elemei: a törvényhatóságok kötelesek a cigányok letelepítéséről gondoskodni (1760); a "cigány" népnevet el kell törölni, a cigányokat fel kell venni a céhekbe és telket kell nekik adni (1761); a cigányokat be lehet sorozni katonának (1762); a cigányok öltözködésükben is kötelesek a környezetükhöz alkalmazkodni (1763); a cigányokat össze kell írni és úrbéri szolgálatra kell kötelezni, a kóborlók kunyhóit le kell rombolni (1767); csak a letelepedett cigányoknak adhatnak a törvényhatóságok útlevelet (1769); a törvényhatóságok félévenként kötelesek jelentést készíteni a cigányokról (1772).

A szabályozás munkáját II. József is folytatta, rendelkezései megismétlik és összegzik a korábbiakat. Halála után a cigány tárgyú központi rendeleteknek a "gyártása" alábbhagyott, a központi kormányzat egyre több feladatot engedett át a törvényhatóságoknak, főleg a vármegyéknek. Országgyűlés elé azonban nem került a "cigányügy", mert a reformkorban egyre inkább teret nyert az az álláspont, hogy az egyetlen feladat: lehetővé tenni a cigányok földművesekké és mesteremberekké válását, míg a kóborlók elleni fellépés a közigazgatás és a hatóság feladata.

A mindenkori környezet mindig megkülönböztette önmagától a cigányokat, és ezt a névadással is kifejezte. Magyarországon a legáltalánosabban használ "cigány" (latin forrásokban Zingarus, Ciganus stb.) név mellett a korai forrásokban az "egyiptomi" és a "fáraó" megnevezés is felbukkan az Egyiptomból való mesés származás legendájának eredményeként. Különbséget tettek továbbá egyes csoportjaik között is. A korábban már tárgyalt "török cigány" mellett a XVIII. század elejétől, főleg a Dunántúlon ismert a "német cigány" név, amelyet nyilván azok jelölésére használtak, akik a német területekről szivárogtak át Magyarországra, talán az ottani üldöztetéseik következtében. A XVIII. században bukkan fel az "oláh cigány" név is, amelynek viselői ekkoriban kezdtek mind nagyobb számban Magyarországra költözni Erdély és Havasalföld irányából. Ez az oláh cigány elnevez és nemcsak a ma így nevezett csoportot takarja, hanem a mostani beás cigányokat is: forrásaink tudniillik pontosan megkülönböztetik körükben a rézműves és a faedénykészítő foglalkozásokat, márpedig ez utóbbit a román anyanyelvű beások gyakorolják és éppen ott élnek nagyobb számban, ahol forrásaink is említik e mesterség gyakorlóit. A környezettől való megkülönböztetés többek között a jellegzetes rasszjegyeken is alapult. A cigány személyek egyelemű neveket viseltek, amelyek családnévként tűnnek fel a hivatalos összeírásokban. Közöttük sok a cigány eredetű szó (Dudoma, Pusoma, Lálo/Láli, Murdaló, Bango stb.) . ezeket a cigány nyelv legkorábbi hazai emlékei közé kell számítanunk.

A vándorló cigányok szekéren és sátorban, vagy gallyakból tákolt kunyhókban laktak, a letelepedők, vagy inkább az erre kényszerítettek pedig kicsiny és igénytelen, de szil árdan épültnek minősített házakban. A cigányok bizonyos elemei összefüggésbe hozhatók a gyűjtögetéssel. Ilyen az elhullott állatok hasznosítása: nemcsak a húst hasznosították, hanem például a bőrt is, mégpedig olyan sikeresen, hogy egyes törvényhatóságok statútumokkal tiltották el ettől őket a tímárok érdekeinek a védelmében. Az egyik hagyományosnak mondott cigány foglalkozás, az aranymosás a szó szoros értelmében gyűjtögetés. Ezt az igazán nehéz fizikai munkát a XVIII. század második felében Erdélyben csaknem kétezer család végezte. Ebben a helyzetben kézenfekvő stratégia ellenszolgáltatást nyújtani a megszerzendő javakért, és tulajdonképpen ebben áll a hagyományos cigány mesterségek létrejötte. Ezek közül a vándorló életmóddal leginkább a lótartás és a lovakkal való kereskedés áll kapcsolatban: erre bizonyság, hogy a letelepedett magyar cigányok fel is hagytak vele, s csak az újabb vándorló csoport, az oláh cigányoké élesztette újra.

A másik hagyományos mesterségről, a kovácsolásról is megállapíthatjuk, hogy termel ő munkának minősítette azt a korabeli köztudat: ezért is kerülhetett be, mint elismert foglalkozás az összeírásokba. Ugyancsak termelő foglalkozásnak minősült a faeszközkészítés: nem véletlen, hogy forrásaink egyértelmű bizonysága szerint az e mesterséget űzőket a földesúr és a falu is egyaránt megvédte még a hatóság törvény által előírt intézkedéseivel szemben is. Valódi kereslet a cigányok zenei szolgáltatása, azaz a muzsikus cigányok iránt mutatkozott. Ez a tény nemcsak számuk állandó növekedésében nyilvánul meg, hanem abban is, hogy életmódjuk határozottan megváltozott, presztízsük a környezet szemében folyamatosan nőtt.


Az 1893. évi összeírás

A magyarországi cigányok történetének egyik legfontosabb dokumentuma szerint 1893. január 31-én kereken 280 ezer cigány élt az országban. A később Romániához csatolt területeken kb. 160 ezer, a mai Szlovákiához csatolt területeken kb. 40.42 ezer, a Jugoszláviához csatolt területeken kb. 8.10 ezer cigány élt az összeírás időpontjában. Az 1850. évi népszámlálás szerint a - jogi népességben - a cigányok száma kereken 140 ezer. Az 1857. évi népszámlálás szerint a .honos népességben. a cigányok száma kereken 143 ezer volt. Ötvenhárom év alatt a cigányok létszáma kétszeresére emelkedett, számarányuk pedig 1,16 százalékról 1,8 százalékra. Az ország lakossága ebben a fél évszázadban 30 százalékkal, a cigányoké 100 százalékkal nőtt. A különbség a bevándorlásnak tulajdonítható, elsősorban Romániából, abból az országból, amelyben a legnagyobb volt a cigányok aránya.


A század elejétől 1945-ig

Az 1893-as cigányösszeíráskor a cigányok nagy többsége már - állandóan letelepedettnek - számított, huzamosabban egy helyben tartózkodónak, hivatali szóhasználattal "félvándornak" mintegy húszezer, vándorcigánynak, vagy ahogy akkoriban mondták: "kóborcigánynak" pedig alig kilencezer volt tekinthető. A forrásokból úgy tűnik, a cigánylakosság hármas tagozódása a Horthy-korszakra megszűnt. Abból az időből ugyanis a hatósági iratok már nem említenek külön vándorló vagy letelepedett cigányokat, hanem csak általában cigányokat. Lévén a cigánykérdés súlyos társadalmi probléma a polgári korszakban (is), köztestületek ülésein és magánszemélyek íróasztalán számtalan idevágó rendezési javaslat született. Sőt, vagy féltucatszor maga a Képviselőház is foglalkozott a kérdéssel, sohasem jutva azonban messzebb, mint hogy az ügyet . úgymond előkészítés végett . áttolták valamelyik országgyűlési bizottság asztalára. S mivel ennél a pontnál mindig meg is akadt a törvényi szintű rendezés folyamata, a kérdéskör adminisztratív üggyé degradálódott, amelynek kezelésében a minisztériumok . elsősorban a belügy . játszottak vezető szerepet. Az állami szakigazgatási ágak - mint például a kereskedelemügyi, az oktatásügyi, a honvédelmi igazgatás - áttételesen a letelepedést, integrálódást voltak hivatva szolgálni. Ennek érdekében például cigányoknak sokszor és sok helyütt nem adtak iparengedélyt, kitiltották a megyén kívülről jötteket a vásárokból, vagy például egy 1931-es kereskedelemügyi miniszteri rendelet megtiltotta, hogy a cigányok illetőségi megyéjük határain kívül űzzék iparukat, illetve azt, hogy foglalkozásuk gyakorlása közben lovas szekeret használjanak. Az oktatásügy terén a letelepítés szándéka iskolaépületeket is emelt (Ondód, Pankasz, Bicske, Pankota nevét említik a múlt századi források), igaz, a beiskoláztatással már sok baj volt (a községi jegyzők sem nagyon erőltették ugyanis), így aztán csak minden ötödik-hatodik gyerek járt iskolába.

A cigányokkal kapcsolatos egészségügyi igazgatás gyakorlatilag nem volt más, mint a fertőző betegségek terjedésének megakadályozása tárgyában hozott intézkedések sora. Ennek ellenére a múlt század utolsó évtizedében kolera és himlőjárvány, a mostani század húszas, illetve harmincas éveiben pedig kétszer is évekig tartó kiütéses tífusz járvány terjesztését tulajdonították e népcsoportnak. Sajátos kettősség volt tapasztalható a cigányokkal kapcsolatos szociálpolitikában. Míg ugyanis egyfelől tiltották számukra (is) a koldulást, a gyakorlatban nemcsak megtűrt ék ezt, hanem egyenesen intézményesítették: a hét különböző napjain más-más utcába mehettek kéregetni. A tárgya szerint ide kapcsolódó gyermekvédelem szintén mutatott fel hasonló furcsaságot. Itt 1901 után a jogilag elhagyott, tehát olyan gyereket, akinek nem volt tartásra kötelezhető eltartója, lelencházba utalták. A 60000/1907. B.M. sz. rendelet, amely elhagyottá minősítette azt is, aki addigi környezetében erkölcsi romlásnak volt kitéve vagy züllésnek indult, gyökeresen új helyzetet eredményezett. A hatóságok ugyanis az erkölcsi romlásra hivatkozva sok olyan cigány gyereket is menhelybe utaltak, akik családjuk körében éltek. Mint utóbb kiderült, a hatóságok ekként látták megoldhatónak a cigánykérdést: intézkedéseiktől azt várták ugyanis, hogy a fenyegetett cigányok tömegesen menekülnek ki az országból.


A cigányság története 1945-től a rendszerváltásig

Az 1944-es német megszállás előtt a mintegy 200 ezer főre becsült cigányság már döntő többségében letelepedett életmódot folytatott, a megrendszabályozásukra hozott rendeletek (rendészeti, járványügyi) is főleg csak a kóbor, vándor életmódot folytatókra irányultak. A dualizmus idején megkezdődött ugyan a hagyományos cigány mesterségek háttérbe szorulása, lassú elhalása, de az akkori idők gyors gazdasági növekedése és liberalizmusa miatt a mesterségüket vesztő cigányok sikeresen tudtak megélhetést találni. A két világháború között azonban a régi foglalkozások eltűnése rohamossá vált, a válságokkal tarkított technikai, társadalmi fejlődéssel egyre kevésbé tudtak lépést tartani a cigányok. Súlyosbította a helyzetet az erős cigány bevándorlás a környező országokból, így a jóval kevesebb munkalehetőségen egyre több romának kellett osztoznia. Így anyagi, szociális, kulturális leszakadásuk a többségi társadalomtól rohamos ütemben gyorsult. Felszabadulásunk előestéjén a magyarországi cigányság relatív helyzetét tekintve történetének mélypontján állott - mutatott rá Kemény István az 1971-es kutatás beszámolójában.

Ezt a helyzetet súlyosbította a náci megszállás alatti, egyre határozottabb fellépés ellenük. "Átnevelés", "civilizálás", vagy valamiféle kényszermunkatábor vetődött fel ötletként a cigánykérdés "kezelése" érdekében, ezután megkezdődött munkaszolgálatos századok összeállítása, majd 1944. március 19-e után a "cigánykérdés" népirtásba torkollott. A nácik és a magyar nyilasok célja eredetileg a vándorcigányok deportálása volt, de ilyen életmódot folytatókat egyáltalán nem, vagy alig találtak, így a végrehajtás során egész települések teljes letelepedett cigány lakosságát hurcolták el a megsemmisítő táborokba. Arra azonban a történettudomány még nem adott megbízható és határozott választ, hogy hányan estek áldozatául ennek a népirtásnak. A legmegbízhatóbbnak tartott kutatások 5000-re teszik a számukat, de a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága erősen vitatott becslése több, mint 30 ezerről szól. A háború vége a cigányok számára mindenek előtt az életben maradást, a megsemmisítéstől való megmenekülést jelentette. Az 1947.48-ig tartó demokratikus időszak nagymértékben megváltoztatta a cigányságnak az egész társadalommal való viszonyát. Az 1944 előtti tekintélyelvű rendszer nem ismerte el egyenjogúnak a cigányokat, a demokrácia az egyenjogúság elvét hirdette meg. Az újonnan létrejött . és a csendőrség szerepét vidéken felváltó . rendőrség ugyan a politikai harc eszközévé vált, de a faji vagy etnikai megkülönböztetés tiltott volt számára, személyi állománya miatt pedig társadalmi téren alapvetően szegénypárti volt. Gazdasági téren viszont rontotta a cigányság helyzetét a nagybirtokok felosztása, mivel ez munkaalkalmak elvesztését jelentette számukra. Kimaradtak a földreformból, noha azelőtt megélhetésük jelentős részben a mezőgazdaságban végzett munkából származott. Kimaradtak, mert nem volt elég föld az igények kielégítésére, és az ő kirekesztésükkel valamivel több jutott a nem cigányok számára. A demokratizálódás hatott az iskoláztatásra is. Az iskolába nem járó cigány gyerekek aránya 50% volt a második világháború előtt, ez 1945 után gyorsan csökkent, 1957 után az iskolaköteles korba lépők között ez az arány már csak 10% volt. Politikai téren azonban a háború után sokáig nem történt előrelépés, sőt még a cigányság helyzetére vonatkozó kérdések megfogalmazására sem került sor. Kálmán András írása . az első és sokáig az utolsó elméleti fejtegetés a cigánysággal kapcsolatban . 1946-ban jelent meg a kommunista párt elméleti folyóiratában. Bár tudjuk, hogy ez a helyzetelemzés nem volt hivatalos álláspont, mégis ennek a hatását érezhetjük az 1957-től, ha rövididőre is, de megszerveződő Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége alapelveiben.

A későbbi első, cigány származású főtitkár, László Mária által kezdeményezett Cigányszövetség a többi nemzetiségi szövetség mintájára, a Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Osztályának alárendelve 1957. október 26-án jött létre. Célként tűzték ki, hogy megteremtsék az eredeti cigány irodalmat, zenét, más művészeteket, megőrizzék a tudomány számára ősi nyelvüket. De szerepelt az alapító okiratban a munkahelyteremtés, az iskoláztatás, az egészségügy, az életkörülmények javításának általános igénye is. Jelentős tevékenységük volt a negyvenes években alakult cigány szegkovács kisipari szövetkezetek patronálása is. Ezek a célok pedig egy nemzetiségi státus elfogadtatását célozták, amit a kezdetektől fogva nem nézett jó szemmel a politikai hatalom. Működésüket is egyre inkább lekötötte az egyéni panaszos ügyek intézése, ami azt mutatja, hogy a cigányság körében igen nagy igény volt valamiféle érdekvédelmi szervezetre. Az ilyen típusú munkát azonban nem tűrhették sokáig a hatalom képviselői. Jelentős fordulatot az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1961-es határozata hozott, amely a cigánykérdést nem nemzetiségi, hanem szociális ügyként határozta meg. .A cigánylakosság felé irányuló politikában abból az elvből kell kiindulni, hogy bizonyos néprajzi sajátossága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot. Problémáik megoldásánál sajátos társadalmi helyzetüket kell figyelembe venni és biztosítani kell számukra a teljes állampolgári jogok és kötelességek érvényesülését, és ezek gyakorlásához szükséges politikai, gazdasági és kulturális feltételek megteremtését. Sokan nemzetiségi kérdésként fogják fel, és javasolják a "cigány nyelv" fejlesztését, cigány nyelvű iskolák, kollégiumok, cigány termelőszövetkezetek stb. létesítését. Ezek a nézetek nem csak tévesek, de károsak is, mivel konzerválják a cigányok különállását és lassítják a társadalomba való beilleszkedésüket. Tehát egyértelműen egy szociális válságkezelés köntösébe bújtatott asszimilációs törekvésről volt szó. Ennek ellenére jó összefoglalásként a határozatban leírják, hogy 2100 cigánytelep található az ország területén, amelyeken embertelen körülmények között lehet csak élni. Hosszú idő után, és sokáig utána is, a legmegbízhatóbb adatokat jelentette a negyedszázaddal a második világháború vége után, 1971-ben Kemény István vezetésével folytatott országos reprezentatív cigánykutatás. A kutatás szerint akkor 320 ezer fő volt a cigányok száma. Magyar anyanyelvű volt ebben az időben 71%, cigány anyanyelvű 21%, és román anyanyelvű nem egészen 8%. A cigány lakások kétharmada feküdt cigánytelepen. A cigányok több mint kétharmada vályog-, vertföld- vagy sárfalú kunyhóban lakott. Alak ások 44%-ában nem volt villany. Vízvezeték a lakások 8%-ában volt, az épület telkén fekvő kút a lakások 16%-ánál, 100 méternél közelebb fekvő kút a lakások 37%-ánál, és 100 méteren túl fekvő kút a lakások 39%-ánál volt található. WC volt a lakáson belül a lakások 3%-ánál, a lakáson kívül a lakások 4%-ánál, árnyékszék a lakások 61%-ánál, és árnyékszék sem volt a lakások 32%-ánál. A 14 éven felüli cigányok 39%-a analfabéta volt. A 20-24 éves korú cigány fiatalok 26%-a végezte el az általános iskolát, a többiek nyolc osztálynál kevesebbet végeztek és több mint 10%-uk egyáltalán nem járt iskolába. Az országos kutatás regisztrálta azt is, hogy az ötvenes és hatvanas évek iparosításának hatására 1971-re foglalkoztatottá vált a munkaképes korú férfiak 85%-a, valamint azt is, hogy a cigány családfők 11%-a volt szakmunkás, 10%-a betanított munkás, 44%-a segédmunkás, 13%-a mezőgazdasági fizikai dolgozó, 3%-a napszámos, 6%-uk pedig önálló, segítő családtag, vagy alkalmi munkából tartotta fenn magát.

A munkaképes korú nők foglalkoztatottsága 1971-ben 30%-os volt, de a nyolcvanas évek elejére 50%-osra emelkedett. 1965-ben indították el a cigánytelepek felszámolására irányuló programot. Ennek keretében az állandó keresettel rendelkező cigányok kedvezményes kamatú kölcsönt vehettek fel úgynevezett "CS" (csökkentett értékű) új házak építtetésére vagy megüresedő régi parasztházak megvásárlására. A "CS" házak többnyire telepszerűen, egymás mellé épültek, régi parasztházak vásárlására pedig leginkább a sorvadó kistelepüléseken volt lehetőség, vagyis a települési elkülönülés új formái jöttek létre. Ennek ellenére a cigányok települési és lakásviszonyai igen nagymértékben javultak.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a 80-as évek végére a cigányság helyzete az előző évtizedekhez képest megváltozott. Sok ember számára megnyílt a felemelkedés lehetősége, és akinek ez sikerült, környezete már nem is tekintette .igazi. cigánynak. Ezek az eredmények azonban nagyon ingatag talajon álltak. Az oktatás színvonaltalansága, a munkaerő képzetlensége az előre nem látott rendszerváltás után időzített bombaként robbant, és a romok maguk alá temették a cigányság jelentős részét az elmúlt évtizedek eredményeivel és illúzióival együtt.


A rendszerváltás után

A látványosan meginduló, de nagyon is ingatag alapokon álló felemelkedés a rendszervált ás után, pillanatok alatt kártyavárként omlott össze. A szocializmus alatt is csak a legkevesebb szakértelmet igénylő feladatokra, leginkább segédmunkásként foglalkoztatott cigány származású munkavállalók (az aktív keresők több mint a fele!) váltak először fölöslegessé a privatizálásra kerülő vállalatoknál. Amíg 1971-ben a munkaképes korú roma népesség körében a foglalkoztatottság 85%-os volt (alig eltérően a nem romák 87%-tól), 1993 végére ez az arány 29%-ra csökkent (szemben a nem romák 64%-ával). Az alacsony iskolázottságú embereknek, akiket az elmúlt évtizedekben is csak a legkevesebb szakértelmet igénylő feladatokra használtak, reményük sem lehetett arra, hogy sikeresen érvényesüljenek a most már üzleti alapon szerveződő munkaerőpiacon. Ezzel pedig megingott a cigány családok megélhetése, és a régebben felvett lakásépítési hitelek visszafizetésére képtelenné válva, sorra veszítették el lakásaikat. A rendszerváltást követő sokkhatás után az elmúlt években tovább differenciálódott a cigányság. Kialakulóban van egy olyan - egyelőre még szűk - réteg, amely sikeres válaszokat tudott adni az elmúlt évek kihívásaira. ők leginkább vállalkozóként próbálnak érvényesülni, többen jelentős sikerrel. Persze ez csak korlátozott mértékben vonatkozik azokra, akik kényszerből léptek a vállalkozás útjára, ők csak a mindennapi megélhetést tudják biztosítani családjuknak, de még így is kedvezőbb helyzetben vannak, mint a cigányság jelentős része. Vannak olyanok is, akik értelmiségi pályán, közéleti szereplőként találják meg megélhetésüket.

A cigány családok jelentős része azonban rövid időn belül évtizedekkel ezelőtti szintre süllyedt vissza, képzetlenségük miatt esélyük sincs munkalehetőségre. A reménytelen helyzetbe került cigány emberek körében ismét kialakult a megélhetési bűnözés, ami sokak számára az életben maradás egyetlen esélyét jelentette. A többségi társadalom pedig - mivel a rendszerváltás megingatta mindenki anyagi helyzetét - megújult gyűlölettel fordult a cigányság felé. Az 1990-es években a mindennapossá váló oktatási, foglalkoztatási, hatósági, lakhatási diszkrimináció mellett ötletként megjelent a kényszerlakhelyre telepítés gondolata is, valamint megszaporodtak a szervezett csoportok által elkövetett támadások, bántalmazások. A nyíltan faji megkülönböztetést hirdető politikai erők rasszista jelszavakat hangoztató és náci "hősöket" dicsőítő felvonulásai gyakran országosan elismert politikai szervezetek oldalvizén hajóztak, ez utóbbiak nyílt vagy burkolt támogatását élvezték. Az elhíresült tiszavasvári különballagtatás után személyiségi jogaik megvédéséért polgári peres eljárásban fellépő, igazukat kereső emberek, csak mint a "tetvesek, rühesek" vonultak be a köztudatba. A rosszul értelmezett szólásszabadság és demokrácia a felszínre hozta az évtizedek óta lappangó gyűlöletet. A rendszerváltás utáni időre tehető a cigányság politikai ébredése, önszerveződésének kezdete is.

A hosszú időn keresztül csak felülről irányított szerveződések, mint az 1985-ben létrehozott Országos Cigánytanács vagy az 1986-ban újraszervezett Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége ideje után a jogállamiság eszméjéhez kötődő, és az egyesülési, a szólás- és sajtószabadságot deklaráló törvények elfogadásával nyílt lehetőség önálló szervezetek létrehozására. Az első szabadon választott parlamenti ciklusban három, cigány származását nyíltan is vállaló képviselő (Hága Antónia, Horváth Aladár és Péli Tamás) is részese lehetett a hatalomformálásnak országos, nagy pártok képviselőiként. Az ezt követő ciklusokban már csak egyikük volt tagja a törvényhozásnak, a pártok nem igazán tartották fontosnak a cigánykérdés szerepeltetését választási programjaikban.

Sokkal jelentősebben indult a cigány civil szervezetek tevékenysége, 1991 végére már 96 volt hivatalosan bejegyezve. Működésük azonban egyre bizonytalanabbá vált az anyagi finanszírozás esetlegességei miatt: a pályázati pénzek megszerzése gyakran a hatalmon lévő kormány iránti lojalitáson múlik. Az állam közalapítványokat hozott létre, ahonnan különböző programokra nyerhetnek támogatást. A Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány 1995-ben jött létre elsősorban a kisebbségi önazonosság és a kultúra megőrzésének támogatása érdekében, 1996-ban pedig a megélhetést segítő Magyarországi Cigányokért Közalapítvány kezdte meg működését, amely támogatási keretét (1997-ben 70 millió forint) 80.90%-ban a mezőgazdasági termelés ösztönzésére osztották szét pályázatok útján. Fontos feladatot szánnak a rendszerváltás után megalakított Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalnak is.

A politikai érdekérvényesítés, de az egész magyarországi cigányság számára történelmi jelentőségű a Nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló 1993. évi LXXVII. törvény: először ismeri el ezt a népet etnikai kisebbségnek, biztosítva a cigányok egyéni jogai mellett a kollektív önszerveződés lehetőségét is. Az egyesületekről, majd a pártokról szóló törvények után ez biztosította a lehetőséget a helyi és az országos kisebbségi önkormányzatok megalakítására. 1994.95-ben 477 helyi cigány kisebbségi önkormányzat jött létre, a fővárosban a kerületek kisebbségi önkormányzatai közvetett választások útján hozták létre a Fővárosi Cigány Kisebbségi Önkormányzatot, valamint megalakult 53 fővel az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat (OCKÖ) is. 1998-ban második alkalommal került sor az önkormányzati testületek megválasztására. Ennek eredményeképpen jelentősen nőtt a helyi önkormányzatok száma, már 764 településen volt sikeres a választás, a fővárosi önkormányzat azonban nem tudott megalakulni. Az Országos Cigány Önkormányzati (OCÖ) választásokon második alkalommal is a Lungo Drom vezette koalíció győzött, az elnök pedig ismét Farkas Flórián lett. A második ciklus megkezdésével azonban egyre jobban látszanak azok a problémák, amelyeket csak a kisebbségi törvény módosításával lehetne felszámolni. A törvény ugyanis nem biztosítja a kisebbségi önkormányzatok működésének anyagi alapjait, ezzel a települési önkormányzatoknak kiszolgáltatott kisebbségi testületek jönnek létre. Különösön így van ez a cigányság esetében, mivel nekik nincs anyaországuk, akitől erkölcsi és anyagi támogatást kaphatnának úgy, mint az országban élő többi kisebbség. Az elmúlt években világossá vált az is, hogy a cigány népesség megdöbbentően alacsony iskolázottsága miatt a megválasztott cigány képviselők, de még országosan ismert politikusaik is nagyrészt képtelenek feladataikat ellátni vagy hosszú távú terveket kidolgozni.

Az egymást követő kormányok megpróbálnak intézkedéscsomagokat kidolgozni, különböző testületeket felállítani, az eddigi kísérletek azonban nem bizonyultak túlságosan sikeresnek. Nagyobb reményre ad okot néhány új kezdeményezés. Így, a ma már európai hírnévre szert tett pécsi Gandhi Gimnázium, vagy az átlagnál magasabb tudású szakemberek képzésére szolgáló Romaversitas Láthatatlan Kollégium. Lassan, de formálódik egy szakmailag jól felkészült, fiatal cigány értelmiségi réteg is, amelyet egyre nehezebb lesz a cigányságra vonatkozó döntésekből kihagyni.

Összefoglalva a rendszerváltás utáni helyzetet, tragikus visszaesésnek lehetünk tanúi, amely a cigányságnak az elmúlt évtizedekben megvalósult felemelkedését, szerves fejlődését nem egyszerűen csak megakasztotta, hanem jelentősen vissza is vetette. Ennek a súlyát már politikai szinten is érzékelik. Ha nem vitatjuk . és talán nem is nagyon lehet . azt a tényt, hogy a cigányság tömegei bizony a lehető legalacsonyabb szinten élnek, a leginkább megvetett és fölöslegesnek tartott társadalmi réteget képezik, akkor sürgős, jól átgondolt és tudományos alapokra épülő változtatásokra van szükség, ha a több száz éves magyar-cigány együttélést békés keretek között akarjuk megőrizni. Különösen azután, hogy a zámolyi romák esete miatt az Európai Unió országai is egyre élesebben szembesülnek a romák jelenlegi helyzetével, és a cigányság többségének lassan elviselhetetlenné és kilátástalanná váló helyzete, hasonlóan elkeseredett lépésekre ösztönözhet más csoportokat is. Ez pedig nem segítette Magyarország Uniós csatlakozását.

Forrás: Magyar Tudományos Akadémia honlapja